Mindenkinek előszeretettel ajánlom az Egyiptomi légitársaságot. Kisebb hibák bár voltak, de az olcsó ár, az átszállás közti kisebb pihenés, a kedvesség mindenben kompenzálni tudott minket. De nem is szaporítanám a szót ezzel kapcsolatban. 

Lagosban landoltunk a délutáni órákban.

Itt egy kicsit különváltak útjaink, hiszen én a külföldiek sorába álltam, párom Olu, pedig a hazai csapatot erősítette. Kaptam egy papírt, amit a sorban állás alatt ki kellett tölteni. Persze, hogy nem értettem mindent, így próbáltam fütyülni, integetni, mutogatni, istenem ez mit jelent...Segitst! Persze ennek nem volt eredménye, kicsit távol voltunk egymástól, így az előttem állókat kérdeztem, hogy ide mit is kéne írni. Miután kisegítettek, elkezdtünk beszélgetni, ki-hogy-miért jött ide. Egyből megkaptam a tájékoztatást öt perccel a landolás után, hogy milyen korrupció van itt és ha azt akarom, hogy a papírjaim rendben legyenek, bizony be kéne dobnom egy kis pénzt az útlevelembe. Gondolkoztam és csak gondolkoztam... értem én, meg tudom én, hogy itt mik mennek, de bíztam a szerencsében a női bájban és az aranyos mosolygásban. Mire odaértem fülig érő szájjal köszöntem: Good afternoon, sir. Lefőttem, tényleg minden bajom volt, míg kérdezgetett, hogy meddig maradok, miért jöttem és hasonlók. A végén úgy tűnt, bevált a női báj, mehettem is tovább. 

A csomagok felvétele után drágaságom úgy döntött,hogy ő elmegy a mosdóba, addig én kint várjam meg. Két percet sem tudtam egyedül lenni, hiszen a nagyon segítőkész fiatalemberek jöttek volna és kísértek volna ki, felajánlották, hogy még poggyászkocsit is hoznak. Ami körülbelül így hangzott: Madam, trolley, trolley? Semmi extra. Persze tudtam én, hogy ez nem ingyen lenne, szóval nagyon kedvesen és mosolyogva elutasítottam az ajánlatot. 

A következő állomás az volt, amikor átnézik a csomagokat. Őszintén szólva nem nagyon tetszett, de rendben persze nem leszünk akadékoskodók. Eleinte fel sem tűnt a dolgozóknak, hogy mi egy párt alkotunk, hiszen két-két bőrönddel szenvedtünk, hol én, hol Olu akadt el velük. Mondták, hogy nyissuk ki őket. Ekkor derült ki, hogy egy párt alkotunk... Na vajon ki rakta el a kulcsokat? Hát persze, hogy én. Szerintem amíg kinyitottam a jó kis színes lakatokkal felszerelt bőröndöket, igazából el is engedtek minket, mert addig Olut faggatták:

-Menyasszony, feleség? Családlátogatás? Miért nem ezzel kezdte? Élvezzenek minden pillanatot!

El is engedtek minket. Itt már nagyon megörültem. Alig vártam, hogy végre láthassam a családot, hogy végre jól megölelgethessek mindenkit. 

Persze.. szép álom. Először át kellett jutni a nagy tömegen. Nem, nem az utasokról beszélek itt, hanem a repülőtér külső részén álló taxisokról, pénzváltókról és árusokról. Mire átjutottunk, több tucat ember ajánlotta fel, hogy majd ő visz, vagy váltsunk náluk pénzt mert nekik van a legjobb árfolyamon. Persze, repülőtéren pénzt váltani... Nyilván nem és nem és nem volt a válaszom mindenre. Kezdett már bosszantani a helyzet, mert ráadásul esett az eső, sok bőrönd, minden nálunk volt. 

Egyszer csak Olu apukája elkezdett kiabálni nekünk. Nem tudom, ki az a ki tudja milyen érzés ez, de szerintem nem kell leírnom, mennyire meghatódtam és sírtam és örültem egyszerre. Mindenféle érzelem kavargott bennem, olyan fura volt, olyan jó, olyan hihetetlen. Mindezek mellett sikerült nem elvesztenem az eszem és a joruba hagyományokhoz  illően köszönteni az idősebbeket. Szépen letérdeltem, meghajoltam és köszöntem neki: E kaasan!. Magyarul ez csak annyit jelent; Jó napot! Ott volt a testvére is, akivel nagyon sokat beszéltünk már. Annyira örültem mindennek fel sem fogtam, hogy hol vagyok, annyira természetes volt minden. 

A nagy meghatódások közepette persze nem felejtettük el, hogy akkor induljunk el, mert otthon várnak, kész a kaja biztos éhesek vagyunk. Beültünk a kocsiba és kezdődött a kaland.