Amikor megérkeztem Nigériába, eszembe sem jutott az, hogy megnézzem az útlevelem az ellenőrzések után, hiszen nem mondta senki, hogy vízumon kívül bármi más kellene ahhoz, hogy én ott legyek. 

Egy ismerősöm hívta fel a figyelmem arra, hogy lehet nekem is csak egy hónapos tartózkodási engedélyt adtak, amikor beléptem az országba. Hiába mondtam én, hogy másfél hónapot leszek, repjegy visszafelé is van, ez úgy látszik senkit nem érdekelt.

Így hát el kellett mennünk a bevándorlási hivatalba. Mehettünk volna Lagosba, de úgy gondoltuk, hogy egy kisebb városban kevésbé lesznek lehúzósak, így Abeokutaba mentünk... 

HIBA VOLT! Eleinte úgy tűnt, minden rendben megy. Tipikusan mentek a sztorizgatások, honnan jöttem, mit csinálok itt, hogy tetszik Nigéria... Majd jött az a pont, amikor a papírjaimat átnézte és kijelentette, hogy 30000 naira a fizettsége kb. 22000 Ft. Igen....igen akkor jöttem rá, hogy itt tényleg a pénz beszél, nem pedig, hogy ki milyen jó ember és milyen szépen tud mosolyogni.

-Se baj! - gondoltam magamban... - Én ezt nem hagyom annyiban!
Elmeséltem neki, hogy az ismerősömnek ez a hosszabbítás ingyenes volt, valamint azt is, hogy amikor a vízumomat igényeltem, akkor ilyenről egy szó sem volt. Meg persze, hogy alapból 100 dollárt fizettem a vízumért, mit fizessek még?! De a választ már csak jorubául kaptam, amit természetesen csak a párom és az édesapja értettek, így az ő nyelvükön leálltak veszekedni, én pedig vártam a nagy csodára közben. 

Mindenféle felsőbb vezetőt hivattunk, mert nagyon úgy éreztük, hogy borzasztó igazságtalanságba keveredtünk. Persze, amikor kinyílik valaki szája és elkezd keménykedni, ahogy mi is tettük, egyből jobb lett volna már egy 20-as, aztán már egy 10-es is. DE, mi nem hagytuk magunkat és vártunk a főnökére, aki egyetértett eleinte velünk, aztán jött valaki a semmiből és valamit a fülébe súgott és azt mondta, hogy:

-Támogassák a munkánkat, elfogadunk bármennyi segítséget.
-Rendben, akkor 3000 naira van nálunk, ezzel tudjuk támogatni magukat.
-Én 5000-re gondoltam...

Ez volt az a pont, ahol mélylevegőt vettünk és inkább elfogadtuk...
Órákba telt ez is, míg végigvitáztuk a jogainkat, míg előkerítették a vezetőket, míg döntésre jutottunk.

A lehúzós játszmának sosem lesz vége, főleg ha látszik, hogy valaki külföldi, vagy az akcentusán hallatszódik. Erre számítani kell!

Addig, míg szintén órákig írtak pár számot az útlevelembe, addig megéheztem. Elhagyni nem akartam az épületet, így a váróban lévő árustól akartam venni valami sós kekszet. Persze, túlárazva minden számomra, de mivel akkor már harmadik hete voltam ott, így tisztában voltam az árakkal, s engem is kevésbé tudott becsapni. Kijelentettem, hogy 200 naira van nálam, a többit be kellett fizetnem és nagyon éhes vagyok, s sikerült megkapnom amit akartam, és annyiért, amennyit ért valójában. 

Az órák csak teltek és teltek... Késő délutánra kész is lett. Sajnos nem ez volt az utolsó ilyen eset, amikor leálltam veszekedni... de legközelebb elmesélem, hogy milyen volt a semmi közepén a rendőrökkel szembeszállni.